Robinson Crusoe

Leírás

1719-ben jelent meg Londonban egy különös könyv, amely szinte napokon belül igazi tömegsiker lett.

Az olvasók a címlap szövegébõl annyit tudhattak meg, hogy a kötet bizonyos Robinson Crusoe életérõl szól, s ezt az igaz történetet a leghitelesebb forrásból kapja az olvasó, ugyanis Robinson Crusoe "maga írta meg". A címlap természetesen tudatos megtévesztés és ravasz olvasóbolondítás, hiszen Robinson Crusoe sohasem létezett, s a könyvet sem õ írta, hanem Daniel Defoe.

A regény olyan irodalmi módszer része, amely a képzelet mûvét tények hiteles feltárásának, a kitalált élettörténetet memoárnak vagy önéletírásnak álcázza. Defoe tehát ezúttal regényt írt, sokak szerint az elsõ regényt angol nyelven. A Robinson Crusoe elsõsorban izgalmas és érdekes olvasmánynak készült: tele kalanddal, váratlan fordulattal, hajmeresztõ veszélyekkel, csodás megmenekülésekkel. Hozzá jó adag egzotikummal: a tengerészélet, a messzi földek varázsa, s természetesen a szorongatóan izgalmas alaphelyzet, a magányos ember a lakatlan szigeten.

Népszerûségét mutatja, hogy sokszor átírták, a XIX. század során érzelgõs változatokban került forgalomba, s gyakran rövidítették a serdületlen ifjúság számára. De a Robinson Crusoe több az efféle kalandregénynél. Korabeli olvasói is észlelték, mint ahogy a modern irodalomtudomány is kimutatta, hogy a népszerû olvasmány burkában jelen van az a fajta irodalmi mûfaj és módszer is, amely különösen a Defoe-féle puritán-protestáns szellemiségû tollforgatók számára volt élõ hagyomány: az erkölcsi példázat és a vallásos allegória hagyománya. A Robinson Crusoe ugyanis – rejtettebb szinten – az isteni gondviselésrõl és a gondviselés ellen lázadó Emberrõl szóló példázat. Robinson élete a lakatlan szigeten bûnhõdés, munkája penitencia azért, mert – az atyai szónak és számtalan intõ égi jelnek fittyet hányva – nem fogadta el azt az élethelyzetet és élethivatást, amelyet a gondviselés kijelölt számára.

Takács Ferenc