Az eltûnt remény nyomában – Kapaszkodók nehéz idõkre

Leírás

Jó ideje szinte egyik krízisbõl esünk át a másikba. A világban súlyos, életfenyegetõ dolgok történnek, és mindnyájan a bizonytalanság alapélményét éljük át. Mint amikor egy hullámvasút utasának kinyíló táskájából szerte szóródnak az értékei, és õ azok után kapva vissza akarja nyerni, ami széthullott, ami fontos. Keressük tetteink célját, értelmét. Miben bízzunk? Hol itt a segítség? Hol van a remény?
Nehéz idõket élünk az emberi kapcsolatok viszonylatában is. Értékkrízisben dagonyázik a világ, letapossa a megtartó éltetõt, és felemeli a szennyet, a pusztítót. Ám nem az a célom, hogy a negatívumokat hangsúlyozzam, hanem éppen az, hogy az ellenszerek lehetõségére, a rehumanizálásra, újra építkezésre hívjam fel a figyelmet, mert erre egyre nagyobb szükségünk van és lesz is a jövõben.
Szükségünk van olyan erõre, belsõ parancsra, amely felemeli a fejünket, hogy tekintsünk elõre. Akárcsak egy alpinista, akinek hosszú és fáradságos útján, lavinaveszélyek közepette az elõre haladás lépésenkénti feladatával kell megküzdenie, mi magunk is erõtöltésre szorulunk, energiák pótlására, hogy a belsõ küzdõerõk ne szegényedjenek el és a célok elérését szolgálják. Az az erõ, amely felemel, átemel, tovább lendít, segít, támogat és az eleséstõl véd, elõre csalogat a cél elérésének ígéretével, maga a REMÉNY.
Könyvem antológia, a válogatott írások a fontosságokat szeretnék tükrözni. Vajon kinek fontosak? Hitem szerint mindnyájunknak. Tanár vagyok. Ez minden soromban kifejezésre jut. Ezért szívesen tanítom (magam is tanultam egykor), hogyan gondolkodjunk a változásról, tegyünk különbséget életnehézség és probléma között, sõt az elsõ- és másodfokú változás között is. Több írásban járom körül, hogy mit kezdhetünk az agresszióval és a depresszióval. Személyes szakmai ars poeticámat, hitvallásomat is összefoglalom – mindazt, amit a nevelésrõl, sõt tágabban magáról a segítõ emberi kapcsolatról fontosnak vélek. Végül pedig igyekszem átadni, hogy születetten és mindörökre társas lények vagyunk – ahhoz, hogy létünk fontosságot nyerjen, ne éljünk hiába, kell, hogy tudjunk kit szeretni és viszont, legyen célunk valakiért-valamiért élni, és belássuk, hogy az individuum gõgjében maradva "egyedül nem megy!".
Azt kívánom minden Olvasómnak, hogy az összetartozás egységélménye tartsa mozgásban lelkében az élni akarást, a reménységet!